Linkbuilder EGO - Hétköznapi életünk során konfliktushelyzetek százaival találkozunk naponta. Többségük mellett legalább olyan észrevétlenül sétálunk el, mint vizes vb-s turista a Soros plakátok mellett, ám vannak olyan szituációk, amelyekbe mégis keményen beleállunk. Mai cikkünkben ezért patológusokat is megszégyenítő módon azt boncolgatjuk: mitől függhet pontosan, hogy mikor hogyan reagálunk.
De mielőtt még belecsapnánk a lecsóba - és itt most nem a vasárnapi ebédre gondolok - érdemes még az elején tisztázni, mit is hívunk konfliktusnak egyáltalán. Egy igencsak tankönyvszerű megfogalmazás szerint a konfliktus nem más, mint olyan ütközés, amelynek során igények, szándékok, vágyak, törekvések, érdekek, szükségletek, nézetek, vélemények, értékek kerülnek szembe egymással.
Adódik azonban a kérdés: mégis hogyan, milyen tényezők mentén dől el, hogy miként viselkedem én a másikkal szemben egy adott konfliktushelyzetben? A felvetés természetesen több módon is megközelíthető, a válaszhoz mi ezúttal most Thomas Kilmann modelljét hívjuk segítségül.
Kilmann szerint viselkedésünket egy adott konfliktushelyzetben alapvetően két tényező határozza meg:
1) Önérvényesítés mértéke - mennyire fontos, hogy érvényesítsd a saját érdekeidet és igényeidet
2) Együttműködés mértéke - mennyire veszed figyelembe a másik fél szempontjait, igényeit, érdekeit
Ha a két kérdést szeretnék szombat esti buli utáni másnaposság szintjére butítani, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy konfliktusbeli viselkedésünket nem más dönti el tehát, minthogy mennyire fontos számunkra az adott ügy, és mennyire fontos nekünk a másik fél.
Ezek alapján többféleképpen reagálhatunk a különféle helyzetekre:
- Ha nem igazán érdekel az adott ügy, és nem fontos számomra a másik személy sem, akkor lazán elkerülöm a konfliktust - Ha például beülünk a barátainkkal egy sörözős-beszélgetős estére, és közben hébe-hóba rápillantunk a képernyőn futó sportközvetítésre, úgy valószínűleg akkor sem rontunk majd MGM főcímet meghazudtoló oroszlánüvöltéssel a pultosra, ha ő esetleg átkapcsolná a tévét a Titanic aktuális ismétlésére. Már ha egyáltalán észrevesszük a dolgot a nagy beszélgetésben.
- Ha nem igazán érdekel az adott ügy, de fontos számunkra a másik személy, akkor alkalmazkodunk - Ezek az "igen szívem, tőlem nézhetjük a vízilabdát", "jól van, szívem, én nem bánom, ha négyszázadszor is megnézzük a Titanicot litván felirattal" jellegű esetek. Szeretjük és fontos számunkra a másik, és igazából mindegy, hogy mit csinálunk közösen, amíg tutira összebújás lesz a vége.
- Ha fontos számunkra az adott ügy, és kevésbé fontos a másik személy, akkor indul a versengés - Na itt kezdődnek az izgalmak: ilyenkor az ember a saját igazát bizonygatja, miközben akár szavakkal, akár erővel igyekszik felülkerekedni, megnyerni a helyzetet. Itt aztán repdesnek az asztal körül a "Vízilabda" - "Nem, Titanic" - "De én fizetem a kábeltévét" - "De nálam van a távirányító" jellegű shakespeare-i dialógok, a küzdelem pedig addig tart, amíg az egyik fél meg nem nyeri az összecsapást, vagy a két fél nem változtat konfliktuskezelési módszerein.
A dolog persze ott válik igazán érdekessé - és nem mellesleg a magyar közélet tekintetében utópisztikussá is egyben - amikor az adott ügy, valamint a másik érdekei, érvei és nézőpontja egyaránt fontosak számunkra. Ilyenkor további két kimenettel számolhatunk:
- Első körben a két fél együttműködésre törekszik, vagyis olyan kimenetet keres, amely mindkettőjük számára kielégítő, és egyik fél számára sem jár lemondással - Hogy miként fest ez civakodó párunk esetében? Hát így: két tablet a kézben, füles mindenkinél bedugva, apu vízilabdát néz, anyu Titanicot litván felirattal, és mindenki happy, mert hát a víz a nap végén úgyis összeköt.
- Ha a klasszikus win-win helyzetre nincs esély, akkor végső megoldásként még mindig ott a kompromisszum. Ez annyiban különbözik az együttműködésről, hogy mindkét fél részéről áldozatot követel: így anyu ma megnézi apuval a vízilabdát, cserébe apu holnap végigüli vele a Titanicot.
A fenti megközelítések már csak azért is érdekesek lehetnek számunkra, mert bár a helyzettől és a személytől függően bármelyik módon képesek vagyunk reagálni, mégis mindannyiunknak van egy tipikus konfliktuskezelési technikája, amely leginkább jellemez bennünket. Hogy kiderítsük, melyik az, elég csak végiggondolnunk a közelmúltban megélt konfliktushelyzeteinket.
Gyanítom, viszonylag könnyen megtaláljuk bennük a választ.
