Margaux két évvel ezelőtt érkezett hazánkba Belgiumból, hogy cserediákként egy tanévet Magyarországon töltsön. A napokban otthonában készített egy videót, amelyben itteni anyukáját, és valamennyi fogadóanyukát köszönt anyák napja alkalmából - természetesen magyarul.
Margaux és japán cserediáktársa, Oto élményeiről ebben a 2018-as videóban mesélnek részletesebben.
Itt a nyár, a nagy sóhajjal eleresztett "régen bezzeg nem voltak ilyen hőségek", és persze a nyaralások alatt a gyerek körmére pirított "minek tanulsz angolul, ha még egy sört sem tudsz kérni apának" jellegű örökzöld mondatok klasszikus időszaka.
Utóbbi kérdés persze nem csupán a fenti egyedi esetben kerülhet elő. Jellemzően ez az az időszak ugyanis, amikor egyre több családi ebéd vagy vacsora során terelődik a beszélgetés abba az irányba, hogy "ideje lenne már gyakorolni azt az angolt a gyereknek valakivel". Egyesek még ennél is tovább merészkednek, és azt is kijelentik: nem ártana, ha az egész család - igen, bizony, még apa is - személyes tapasztalatot szerezne arról, hogy milyenek a hétköznapok egy másik kultúrával egy fedél alatt.
Innen aztán már gyakran csak egy lépés az ötlet: fogadjunk cserediákot egy tanévre.
Az iskolakezdést megelőző hónapokban egyébként is gyakran fut bele az ember különböző cserediákszervezetek posztjaiba, hirdetéseibe. Hogy egy hazánkba érkező cserediák hogyan éli meg az ilyen élményeket, és mit tanul a magyar kultúráról, arról pedig szintén nem nehéz videókat találni a Youtubeon.
Azokról azonban már sokkal kevesebbet hallani, akik családként végigcsináltak egy ilyen évet. Ritkán hallunk arról, hogy ők hogyan szánták rá magukat a döntésre, milyen félelmeik voltak, és hogy hogyan, milyen élményekkel élték meg végül a tanévet. Ezeket az igazán egyedi élményeket és történeteket ugyanis már csak kevesek osztják meg velünk.
Az alábbi hiánypótló videó ezért épp egy ilyen élményt mesél el egy fogadóanyuka és egy cserediák kapcsolatának bemutatásán keresztül:
Ha esetleg valaki a videót látva kedvet kapott a diákfogadáshoz, úgy érdemes ellátogatni erre az oldalra, ahol választ kaphat az ilyenkor leggyakrabban felmerülő kérdésekre, és néhány, a videóban szereplő szervezettel hamarosan ide érkező cserediák is megismerhető.
Miközben gyakorlatilag nemzeti sporttá nőtte ki magát hazánkban a pesszimizmus és a panaszkodás, érdemes legalább néha-néha kitekintenünk a szürke hétköznapokból egy percre. Erre invitál most bennünket egy japán és belga cserediák, akik megosztották gondolataikat rólunk és országunkról - természetesen magyarul.
Egy külföldi cserediák fogadása egyébként nem csupán a nyelvtanulás és a magyar kultúra megismertetése szempontjából lehet érdekes. Az együtt töltött hónapok tapasztalatai ugyanis szintén fejlesztik azokat a globális kompetenciához kapcsolódó készségeket, amelyeket már a középiskolákban kitöltendő, minden diák szívét hevesen megdobogtató PISA tesztek is mérnek.
Linkbuilder ICL - A hét közepén látott napvilágot az fotó, amelyen egy svájci hotel úszómedencéje mellé kifüggesztett felirat olvasható. A tábla arra kéri a zsidó vendégeket, hogy lesznek oly kedvesek fürdés előtt és után is lezuhanyozni, ellenkező esetben számukra be kell zárniuk a medencét. Mostani írásunkban az azóta lekerült feliratot vesszük górcső alá, és mutatjuk meg, hogyan lehetett volna némi interkulturális ismerettel elkerülni a körülötte kialakult botrányt.
Mindenek előtt vessünk egy pillantást az ominózus fotóra. Íme tehát a kép, ami azóta körbejárta az egész világsajtót, ezzel valószínűleg az egyik leggyakrabban emlegetett személlyé téve a hotel vezetőjének becses édesanyját, szoros holtversenyben persze az all-time klasszikus Donald Trump anyai ági felmenőivel:
Mint az egyébként a cikkből később kiderül, a felirat kihelyezését az ügyintéző azzal indokolta, hogy "a hotel zsidó vendégei voltak azok, akik pólóban, zuhanyzás nélkül mentek a medencébe" . Ez minden, ami információként eljutott hozzánk, ami azért már önmagában is elegendő ahhoz, hogy kimondjuk az elsődleges interkulturális diagnózist: sztereotípiára épülő magas kontextusú kommunikáció. Mielőtt még mindenki futva menekülne ettől az ICL szakzsargontól, jöjjön máris a Robitussinos rész, amiben azt is megmagyarázzuk, hogy "de miiiééért?"
A sztereotípia nem más, mint amikor van néhány általunk vagy mások által begyűjtött tapasztalat egy adott csoport tagjainak viselkedésével kapcsolatban, és ezek alapján azt feltételezzük, hogy a csoport valamennyi tagja hasonlóképpen viselkedik. Ilyen sztereotípia lehet, hogy a MÁV kalauzok mind mogorvák, a brit turisták mind bulinegyedben randalírozó idióták, vagy hogy a politikai vezetők mind korruptak.
Félreértés ne essék: nem állítjuk azt, hogy egyáltalán nincs olyan személy, aki pontosan megfelel ennek az állításnak, de azt könnyen beláthatjuk, hogy van olyan MÁV kalauz, aki kedves és segítőkész, olyan brit turista, aki mondjuk a finom ételek valamint az opera kedvéért jön Magyarországra, és olyan politikai vezető, aki kenőpénz nélkül is teszi a dolgát.
A svájci hotelben megfogalmazott üzenetet szintén egy - a fentiekhez hasonlóan - sztereotipikus megközelítés hívta életre. Korábban a hotelnak több olyan tapasztalata volt, hogy zsidó vendégek pólóban, zuhanyzás nélkül mentek be a medencébe, ezért aztán ilyen viselkedésre számítottak minden leendő zsidó vendégtől, amelynek elkerülése érdekében készítettek egy nekik címzett figyelmeztető táblát.
És hogy hogy jön itt a képbe a magas kontextusú kommunikáció? Hát úgy, hogy aki ezt a táblát látja, az nem ismeri a felirat megszületését megelőző tapasztalatokat, vagyis az üzenet kontextusát. Ezért aztán háttértudás hiányában nagyon könnyen félreérheti, vagy rossz szándékot, antiszemitizmust feltételezhet ott, ahol valójában nincs is.
No, de ha már az eddigi gondolatmenetet az orvos - diagnózis hasonlatra építettük fel, álljon akkor itt a javallat is, ami nem más, mint egy alacsony kontextusú kommunikációval megfogalmazott üzenet. Vagyis: pontosan azt írd ki, amit gondolsz. A hotel ügyintézőjének ugyanis nyilván nem a zsidó vendégekkel volt problémája, hanem azzal, ha valaki zuhanyzás nélkül, vizespóló versenyt megszégyenítő szemérmetlenséggel hasít bele ruhástól a medencébe. A tanulság az, hogy akkor ezt is kell kiírni.
Summa summarum, az interkulturális ismeretek fényében megírt tábla valahogyan így nézhetett volna ki:
"Kedves vendégeink!
A korábbiakban számos esetben fordult elő, hogy szállodánk lakói zuhanyzás nélkül, illetve pólójukat magukon hagyva mentek be a medencébe. Annak érdekében, hogy a medence vizét valamennyi lakónk tisztán és komfortosan használhassa, arra kérjük Önöket, hogy a medencét kizárólag fürdőruhában illetve úszónadrágban használják, és a használat megkezdése előtt zuhanyozzanak le.
Köszönettel: Ruth Thomann, Hotel Manager"
Persze mindehhez szükség lett volna egy olyan szintű angol nyelvtudásra, amely a cikk szerint sajnos szintén nem állt az ügyintéző rendelkezésére...
A borítókép csak illusztráció. (Kép forrása)
Linkbuilder ICL - Számos család akad országszerte, akiket ezekben a napokban már nem csupán a Balaton hőfoka, a közelgő tanévkezdés, valamint a Barátok közt szezonnyitó epizódja tart izgalomban, hanem az a tény is, hogy hamarosan egy külföldi cserediák toppan majd be az életükbe a maga teljes valójában. Nekik, valamint a diákfogadást még fontolgató, leendő sorstársaiknak gyűjtöttük össze azokat az alapvető tippeket, amelyek segítségével jó eséllyel elkerülhetőek a kezdeti hetek interkulturális katasztrófái.
1) FELEJTSD EL AZ ELVÁRÁSOKAT!
Minél régebb óta készül a család a diákfogadásra, annál nagyobb az esély rá, hogy észrevétlenül is megfogalmazódnak bennük különféle elvárások. Ezek egy része általánosabb dolgok közé csoportosul, mint például egy "majd jól megszálljuk a konyhát, aztán eltanuljuk tőle az olasz gasztronómia fortélyait", vagy éppen egy "biztosan ragad majd ránk is némi japán nyelvtudás az első hónapokban". Ezek mellett persze vannak olyan személyesebb elvárások is, amelyek már az eddigi fotók és beszélgetések alapján alakulnak ki bennünk annak kapcsán, hogy vajon milyen személyiségű fiatal foglalja majd el hamarosan az apa által hat óra alatt összerakott új IKEA ágyat.
Minél több ilyen elvárásunk van, illetve minél árnyaltabb a diákról előzetesen kialakult kép, annál nagyobb a csalódás esélye. Előfordulhat ugyanis, hogy olasz diákunkat még a gyöngyfűzés és a Kisgrófó dalokra végzett zumba gyakorlatok is jobban érdeklik a főzésnél, illetve hogy japán cserediákuk semmi másra nem vágyik, csak hogy angolul és magyarul beszéljenek hozzá az első hetekben.
Ha tehát minimalizálni szeretnénk a kialakult kép és a valóság közötti különbségből adódó csalódottságunkat, nem árt emlékeztetni magunkat: az igazi megismerés csak az érkezés után kezdődik.
2) NE KEZELD A DIÁKOT VENDÉGKÉNT!
A magyar vendégszeretet egyik szubrutinjaként valószínűleg genetikailag kódolt sajátosságunk, hogy a cserediák jó közérzetét úgy igyekszünk fenntartani és növelni, hogy igyekszünk a kedvében járni. Ez könnyen azt eredményezheti, hogy kezdetben nem családtagként, hanem vendégként kezeljük őt. Leszedjük utána az asztalt, elmosogatunk helyette, összepakoljuk a szobáját, uzsonnát készítünk neki, csak hogy tényleg jól érezze magát nálunk.
Igen ám, de amikor mindebbe szép lassan belefáradunk, akkor eszmélünk rá, hogy még majdnem kilenc hónap van hátra a programból. Ezalatt az idő alatt pedig már képletesen szólva is nehéz szülés lesz a diákot átszoktatni arra, hogy a fenti tevékenységeket a jövőben maga végezze el.
Ne feledjük továbbá: a cserediák az első hetek tapasztalataiból szűri le, hogy miként működnek nálunk a dolgok. Ha azt látja és érzi, hogy ki van szolgálva, akkor azt veszi természetesnek, így nyilván értetlenül áll majd felette, amikor a türelem és a kitartás fogytával megváltoznak a dolgok.
3) TISZTÁZZ MINÉL TÖBB DOLGOT!
Az első hetek nehézségei gyakran nem hatalmas kommunikációs és kulturális különbségekre vezethetőek vissza, hanem olyan apró dolgokra, minthogy lehúzta-e a diák a WC-t, mennyi ideig zuhanyzik, rossz helyre teszi-e a szennyest, nem jut eszébe a riasztó kódja, vagy éppen hogy jól zárta-e be Buksit a kutyaházba sétáltatás után.
Éppen ezért fontos, hogy az első napokban minél több dolgot tisztázzunk és megbeszéljünk vele, legyen ez akár olyan apróság is, mint hogy melyik polcra tesszük a tejet a hűtőben, és az asztalnál melyik az a hely, ahol apa ül, és amelynek mások általi ártatlan elfoglalása garantáltan "Kellett nekünk cserediák, az..." kezdetű morgolódást eredményezhet.
Ugyanezen elv mentén érdemes tisztázni egyébként a családban érvényben lévő legfontosabb szabályokat is, például egy érkezés utáni alkotmányozó famíliagyűlés keretében.
4) TARTSUK SZEM ELŐTT A 80-20-AS SZABÁLYT!
Ideális lenne a világ, ha kizárólag a családba érkező cserediáknak kellene áldozatokat hoznia azért, hogy beilleszkedjen. Bár kézenfekvő a gondolat, hogy "ő jön az én országomba, az én házamba, neki kell alkalmazkodnia", mielőtt azonban például egy jó disznótoros vacsorával érvényesítenénk ezt az elvet indonéz vagy török cserediákunkon, tartsuk szem előtt a 80-20-as szabályt.
Ez azt mondja ki, hogy a harmónikus és tartós együttéléshez a diáknak 80 százalékban, a családnak pedig legalább 20 százalékban kell feladnia addigi életmódját. A sikeres diákfogadás egyik elengedhetetlen ismérve ugyanis a rugalmasság, amely a fentiek mentén mindkét féllel szemben alapvető fontosságú.
5) HINNI A TEMPLOMBAN KELL!
Szintén sok bosszúságtól kímélhetjük meg magunkat, ha feltételezések és interpretációk helyett biztosra megyünk. Jusson eszünkbe az egyszeri fogadóanyuka bosszús eposza, amely arról szól, hogy újdonsült török cserediákja finnyás és tiszteletlen, hiszen még csak megkóstolni sem hajlandó az általa főzött magyar finomságokat. Hogy gyorsan el is spoilerezzük a sztorit, természetesen a történetben szó sincs tiszteletlenségről, mint inkább Ramadanról, amely alatt a muszlimok napkeltétől napnyugtáig nem fogyasztanak ételt vagy italt.
Az ilyen és ehhez hasonló félreértések elkerülése végett igyekezzünk tehát hanyagolni az "azt hittem...", "szerintem ez azt jelenti, hogy...", valamint a "tudom én, hogy honnan fúj a szél" jellegű gondolatokat. Helyette: ha valami furcsát tapasztalunk, igyekezzünk kideríteni, hogy mi lehet az oka, és lehetőség szerint járjunk a végére, mielőtt ítélkeznénk.
+1) KÉRJÜNK SEGÍTSÉGET!
Ha olyan dolgot tapasztalunk, ami nagyon zavar a diákkal kapcsolatban, de nem értjük vagy nem tudjuk megmagyarázni, akkor kérjünk segítséget olyanoktól, akik ismerik a küldő ország kultúráját. A legtöbb cserediák szervezetben találunk olyan önkénteseket, akik korábban épp abban az országban voltak cserediákok, így amellett, hogy beszélik a nyelvet, a kultúra megértésében is segítséget tudnak nyújtani.
Végezetül, ha mindezek után valaki nemhogy elriadt, hanem éppen kedvet kapott a cserediák fogadáshoz, örömmel jelentem, hogy ezen a linken keresztül például még jelentkezhet egy életre szóló, last minute interkulturális kalandra.
Linkbuilder ICL - Tegyük fel, hogy egy szép augusztusi napon bepattansz az egyik barátod mellé az anyósülésre, és miközben furikáztok a városban, szemtanúja leszel, ahogy ő a sebességhatárt túllépve hirtelen elgázol egy járókelőt. Néhány héttel, vagy ha Magyarországról beszélünk, akkor inkább hónappal később az ügy bíróságra kerül, és úgy hozza az élet, hogy a tanúk padján állva igencsak sok múlik azon, miként nyilatkozol.
Az ilyen és ehhez hasonló dilemmákra adott válaszok segítségével rengeteget megtudhatunk magunkról, ráadásul egy Sziget fesztivál méretű nemzetközi megkérdezés esetén arra is következtetni tudunk belőlük, hogy vajon milyen vezérelvek mentén működnek az egyes kultúrák. Ezt állítja legalábbis a holland származású Fons Trompenaars, aki a fentihez hasonló dilemmák, valamint az ahhoz megfogalmazott válaszlehetőségek mentén igyekezett vizsgálni és összehasonlítani az egyes országokat, ha másért nem, hát azért, hogy pariba kerüljön a szintén ezen a területen kutató, honfitárs Hofstedevel.
Hogy megmutassuk, pontosan miként is dolgozott, szavazásra bocsátanánk egy kérdést, amelyeket Trompenaars a kutatásaihoz használt, kíváncsian várva persze az olvasói válaszok megoszlását. Íme tehát az eset, és a lehetséges válaszopciók (1).
Egy autóban utazol, amelyet egy közeli barátod vezet. A barátod elgázol egy gyalogost. Te tudod, hogy legalább 56 km/h-val haladt a városnak egy olyan területén, ahol a maximálisan megengedett sebesség 32 km/h. Nincsenek szemtanúk. A barátod ügyvédje azt mondja: ha eskü alatt úgy tanúskodsz, hogy a barátod csak 32 km/h-val haladt, súlyos következményektől mentheted meg őt.
A kérdés, amely a mérföldből km/h-ra átszámított sebességértékekkel már önmagában is egyedinek számít, sokat segít annak megítélésében, hogy elvként mi az, amit helyesnek tartunk egy ilyen helyzetben. Persze jól tudjuk, hogy az elvek általában olyanok, mint a közösségi térben ránk törő szellentési kényszer: addig tartjuk őket, ameddig bírjuk. Így aztán Trompenaars egy másik kérdéssel is megtoldotta a vizsgálatot, amely már magára a döntésre vonatkozott:
A két kérdésre kapott válaszok segítségével aztán szakemberünk összehasonlította és egymás mellé helyezte az egyes nemzeti kultúrákat a kapott százalékos értékek mentén. A skála egyik oldalára azok a társadalmakat helyezte el, amelynek tagjai a felmérés szerint hajlamosak az emberi kapcsolatokat és egyedi körülményeket a szabályok és törvények fölé helyezni, vagyis jelen esetben inkább a barátjukat védeni. Őket egy nem is olyan hirtelen jött indíttatásból partikularista kultúráknak nevezte el.
Ezzel szemben a tengely másik oldalára azok a kultúrákat pakolta, ahol a közösség szerint könnyen meghatározható: mi a jó és mi a rossz, és ezek aztán függetlenek az egyedi körülményektől. Más szavakkal: sem egy idegennek, se a barátomnak nincs joga hamis tanúzást várni tőlem egy ilyen helyzetben. Őket nevezi Trompenaars univerzalista kultúráknak.
Ezek után persze adja magát a kérdés, hogy vajon az egyes országokban a megkérdezettek hány százaléka válaszolt olyan módon, ami azt sugallja, hogy a szabályok végtére is fontosabbak számukra, mint az emberi kapcsolatok. Íme az eredmények (2):
Szinte látom, ahogy a táblázatot nézve az egyszeri olvasó kikiabál a konyhába, hogy: "Anyukám, gyere már, ezt nézd meg. Magyarország 85. Érted? 85. Ki van zárva" Talán igen, talán nem. A vizsgálat eredményei ugyanis nem jelentik feltétlenül azt, hogy a magyar társadalom több mint négyötöde minden esetben fontosabbnak tartaná a szabályokat, mint az emberi kapcsolatokat. Az adat sokkal inkább arra utal, hogy nehéz helyzetekben a magyarok többségénél gyakran inkább ebbe az irányba billen a mérleg.
Hogy mindez mennyire állja meg a helyét napjaink Magyarországán, az persze már egy másik diskurzus tárgya. Mindenesetre a fenti szavazásokra adott olvasói válaszok százalékos megoszlása alighanem erről is elárul valamit.
Linkbuilder ICL - Szinte nem telik el nap úgy az utóbbi időben, hogy ne érkeznének aggasztó hírek Venezuelából. Néhány napja olvashattuk, hogy leverték azt a kisebb fegyveres lázadást, amelyet Maduro elnök és kormánya ellen indítottak, és máris itt az újabb fejlemény: néhány órája venezuelai lázadó hackerek törtek fel kormányzati honlapokat. A felkelők célja egyértelmű: megdönteni a BBK-nál egyébként minimum 200.000 Ft-os nettó fizetésre és egyedülálló karrierlehetőségre esélyes, buszsofőrből lett országvezető hatalmát. A kérdés csak az: vajon ehhez tényleg felkelésre és lázadásra van szükség? Nos, az interkulturális válasz úgy hangzik: minden bizonnyal.
A magyarázatért ismét a vasárnapi estihez hasonló esős időjáráson szocializálódott holland kultúrantropológushoz, Geert Hofstedehez kell fordulnunk. Korábban már ebben a cikkben és itt is írtunk arról, hogy ő az a szakember, aki hat dimenzió mentén vizsgálta és hasonlította össze a földgolyó különböző kultúráit. Kutatásai során ráadásul az egyik legalapvetőbb kérdése az volt, hogy vajon hogyan viszonyulnak az egyes társadalmak azokhoz a tagjaikhoz, akiknek több hatalmuk van, mint nekik.
Azokat a kultúrákat, ahol a többlethatalom nem feltétlenül jár együtt privilégiumokkal, alacsony hatalmi távolságú kultúráknak nevezte el. Ide tartozik például Svédország is, ahol jó három évtizede esett meg egy jó példaként szolgáló klasszikus történet a svéd királlyal. A szemléltetés kedvéért most röviden felidéznénk a sztorit:
Károly Gusztáv király a kilencvenes években karácsonyi bevásárlásra indult, ami arrafelé egy hatalmi pozícióban lévő ember esetében is természetes dolognak számít. A pénztárnál csekkel szeretett volna fizetni, ehhez azonban a pénztárosnak mindig el kellett kérnie a vásárló személyi igazolványát. A jó öreg Károly Gusztávunk persze nyilván személyi nélkül pattant be a királyi autóba, így pénztárosunk a lehető legtermészetesebb hangon közölte vele, hogy nem fogadhatja el a csekket. Emellett még akkor is kitartott, amikor néhány vásárló felmutatott neki egy pénzérmét, rajta a király arcképével. Hosszú diskurzus után az eladó végül hajlott a rugalmasságra, de azért biztosítékként még elkérte a király lakcímét, hogy tudja, hol lehet őt elérni, ha esetleg nincs a csekk mögött fedezet.
Így néz ki az alacsony hatalmi távolságú kultúra a gyakorlatban. Most képzeljük el ugyanezt az esetet mondjuk a magas hatalmi távolságú Észak-Koreában, és egy nagy sóhaj kíséretében menjünk is gyorsan tovább.
A kérdés most már csak az: mi köze mindennek a venezuelai lázadásokhoz? Nos, csupán annyi, hogy Hofstede kutatásai szerint:
Az alacsony hatalmi távolságú kultúrákban a változás könnyedén, a folyamatok evolúciója által megy végbe, míg a magas hatalmi távolságú kultúrákban nehezen, és akkor is leginkább forradalom vagy felkelés által.
Ezek után gondolom nem meglepő, hogy Venezuela hatalmi távolság indexe egy 100-as skálán 81-es értéket mutat. További példákért sem kell messzire menni, elég ha megnyitjuk az Arab tavasz Wikipédia oldalát, és megnézzük, milyen hatalmi távolság értéket mutatnak a leginkább érintett országok.
| Egyiptom | 70 |
| Líbia | 80 |
| Szíria | 80 |
| Szaúd-Arábia | 95 |
| Irak | 95 |
Most könnyűszerrel mondhatnánk, hogy na jó, de ezek mind arab országok. Kicsit árnyalja viszont a képet, ha melléjük tesszük például a 2014-es vagy az azt megelőző tucatnyi katonai puccsot megélt Thaiföldet (hatalmi távolság: 64), vagy éppen a forradalmi nemzetként számon tartott franciákat. (hatalmi távolság: 68)
Félreértés ne essék: mindez nem azt jelenti, hogy ahol magas a hofstedei hatalmi távolság értéke, ott minden pénzünket feltehetjük egy hamarosan kitörő forradalomra. A számok sokkal inkább arról árulkodnak, hogy melyek azok az országok, ahol a kultúra sajátosságai miatt nehezebben mennek végbe változások, és gyakran egy népfelkelésszerű katartikus eseményre van szükség ahhoz, hogy a folyamatok beinduljanak.
Hogy aztán mi lesz majd ezeknek az eseményeknek vége, az persze megint egy másik kérdés...
Linkbuilder ICL - Zelk Zoltán egykori gyermekversének hangulatát, és nem mellesleg egy izgalmas felmérés vizsgálati eredményeit idézi az Index közelmúltban megjelent cikke, amely szerint hazánkban igencsak jól elkülönülnek a nők és a férfiak által végzett háztartás körüli feladatok. A kutatás eredményei szerint a tipikus magyar anya főz, mos, takarít, miközben apa barkácsol meg szerel, és ami a legfontosabb: a lehető legtávolabb tartja az autótól anyát. S hogy miért van ez így? Hát, csak mert Hofstede.
Egyesek talán emlékeznek rá, hogy korábban már emlegettük errefelé a jó mi öreg holland kultúrantropológusunkat, aki egy szép napon, amikor éppen semmi dolga nem akadt, arra gondolt, hogy csinálni kéne egy kutatást, amelynek segítségével az egyes kultúrák jellemezhetővé és összehasonlíthatóvá válnak.
Mivel Hofstede aztán nem találkozott Malackával, hanem rögtön munkához látott, így több évtizednyi felmérést követően lehetősége nyílt arra, hogy a földkerekség kultúráit hat - mindenhol releváns - tényező mentén helyezze egymás mellé. Ezek közül számunkra most az a tényező lesz a legérdekesebb, amely azt vizsgálja, hogy egy adott társadalom vajon a legerősebb tagjait tekinti-e követendő példának, és a "győzzön az erősebb" a vezérlő elv, vagy inkább az elesettek és leszakadottak támogatása a domináns, és a "senkit sem hagyunk hátra" megközelítés uralkodik.
Előbbire jó példa lehet a Hofstede értelmében maszkulin kultúrának számító Egyesült Államok és a vagyoni versenyben egymásnak feszülő Bill Gates és Jeff Bezon, míg utóbbi kapcsán a femininnek számító India és az ott élő Teréz anya nemzeti ikonná válása juthat eszünkbe.
Most már csak az a kérdés, hogy hogy jön ehhez az egészhez a nálunk jellemzőnek tűnő, "tedd fel a lecsót, én addig én leszedem azt a sok szart a laptopodról, amit akaratlanul is rátelepítettél" jellegű munkamegosztás?
Hát úgy, hogy az interkulturális tanulás James Bondjának számító holland szakemberünk szerint minél maszkulinabbnak tűnik egy kultúra, annál inkább igaz rá, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket az adott társadalom jellemzően a nőkhöz, míg más feladatokat a férfiakhoz társít. Ezzel szemben egy feminin kultúrában a közösség - talán csak az újszülött szoptatásának egyértelmű kérdését leszámítva - sokkal kevésbé köti a nőkhöz vagy a férfiakhoz az egyes feladatokat.
Mindezt figyelembe véve gondolom nem meglepő, hogy Hofstede mérései szerint a magyar kultúra a 100-as skálán 88-as értéket mutat, és a kifejezetten maszkulin kategóriába tartozik.
Jól szemlélteti ezt például az a városi legenda is, amely szerint a kilencvenes évek végén a magyar társadalombiztosítás számítógépes adatbázisába még nem lehetett rögzíteni, ha születés után nem anya, hanem apa maradt otthon a gyerekkel, és ebből kifolyólag ő volt a havi gyermekgondozási díj jogosultja. Ez persze nem csupán azért elgondolkoztató, mert a programozóknak ezek szerint eszükbe sem jutott ezt az opciót beépíteni, hanem azért is, mert a városi legendát a többség hihetőnek és elképzelhetőnek tartja, ezért azóta is él.
A cikkben ismertetett vizsgálat egyik kérdésére adott válaszok ugyancsak sejteni engedik, hogyan viszonyul a magyar társadalom az efféle kérdésekhez:
Ki pelenkázza a gyerek(ek)et?
- Mindig / inkább a nő: 73%
- Közösen: 25%
- Mindig / inkább a férfi: 2%
Vessünk egy pillantást ugyanakkor például Svédországra, amelyet Hofstede vizsgálata a maga 5/100-es értékével a skála másik oldalára, vagyis a kifejezetten feminin kultúrák közé sorol. Náluk a "Ki marad otthon a gyerekkel?" című reality show a következőképpen zajlik: a gyermek születése után a szülők összesen 480 napot maradhatnak távol a munkahelyüktől, és ebből 90 napot kizárólag az apa vehet igénybe.
És ha mindez még nem lenne elég, a cikkben közölt kutatás eredményei arra is következtetni engednek, hogy a magyarok maszkulinitás-indexében a közeljövőben sem várható jelentős változás. Erre utal többek között az a megállapítás, mely szerint:
Mivel az életkor egyetlen esetben sem befolyásolta a válaszokat, kijelenthetjük: a fiatalok értékrendje azonos az idősekével, a húszas-harmincas korosztály sem gondolkodik másként a férfi, női szerepekről, mint az ötvenesek-hatvanasok vagy a náluk idősebbek.
Mindent összevetve ez tehát a nagy helyzet, tisztelt hölgyeim és uraim. Vagy inkább uraim és hölgyeim?
Na jó, ezt inkább hagyjuk, és menjen mindenki a dolgára, bármi legyen is az...
Linkbuilder EGO - Hétköznapi életünk során konfliktushelyzetek százaival találkozunk naponta. Többségük mellett legalább olyan észrevétlenül sétálunk el, mint vizes vb-s turista a Soros plakátok mellett, ám vannak olyan szituációk, amelyekbe mégis keményen beleállunk. Mai cikkünkben ezért patológusokat is megszégyenítő módon azt boncolgatjuk: mitől függhet pontosan, hogy mikor hogyan reagálunk.
De mielőtt még belecsapnánk a lecsóba - és itt most nem a vasárnapi ebédre gondolok - érdemes még az elején tisztázni, mit is hívunk konfliktusnak egyáltalán. Egy igencsak tankönyvszerű megfogalmazás szerint a konfliktus nem más, mint olyan ütközés, amelynek során igények, szándékok, vágyak, törekvések, érdekek, szükségletek, nézetek, vélemények, értékek kerülnek szembe egymással.
Adódik azonban a kérdés: mégis hogyan, milyen tényezők mentén dől el, hogy miként viselkedem én a másikkal szemben egy adott konfliktushelyzetben? A felvetés természetesen több módon is megközelíthető, a válaszhoz mi ezúttal most Thomas Kilmann modelljét hívjuk segítségül.
Kilmann szerint viselkedésünket egy adott konfliktushelyzetben alapvetően két tényező határozza meg:
1) Önérvényesítés mértéke - mennyire fontos, hogy érvényesítsd a saját érdekeidet és igényeidet
2) Együttműködés mértéke - mennyire veszed figyelembe a másik fél szempontjait, igényeit, érdekeit
Ha a két kérdést szeretnék szombat esti buli utáni másnaposság szintjére butítani, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy konfliktusbeli viselkedésünket nem más dönti el tehát, minthogy mennyire fontos számunkra az adott ügy, és mennyire fontos nekünk a másik fél.
Ezek alapján többféleképpen reagálhatunk a különféle helyzetekre:
A dolog persze ott válik igazán érdekessé - és nem mellesleg a magyar közélet tekintetében utópisztikussá is egyben - amikor az adott ügy, valamint a másik érdekei, érvei és nézőpontja egyaránt fontosak számunkra. Ilyenkor további két kimenettel számolhatunk:
A fenti megközelítések már csak azért is érdekesek lehetnek számunkra, mert bár a helyzettől és a személytől függően bármelyik módon képesek vagyunk reagálni, mégis mindannyiunknak van egy tipikus konfliktuskezelési technikája, amely leginkább jellemez bennünket. Hogy kiderítsük, melyik az, elég csak végiggondolnunk a közelmúltban megélt konfliktushelyzeteinket.
Gyanítom, viszonylag könnyen megtaláljuk bennük a választ.
LinkBuilder ICL - Csak a jóég és a Wikipédia vonatkozó oldala tudja, hogy mióta próbálkoznak a republikánusok elsüllyeszteni a Barack Obama nevével fémjelzett, és általa bevezetett univerzális egészségbizosítást az Egyesült Államokban. A törekvések Donald Trump elnökségével kaptak újabb lendületet, ám a siker a legutóbbi próbálkozás végén is elmaradt. Mivel a kérdés azonban ezzel aligha kerül le a napirendről, pillantsunk rá az amerikai politika eme tabutémájára az interkulturális tanulás szemszögéből, hátha tanulunk belőle valami újat.
Nos, a dolog onnan indul, hogy egy ország - sok más mellett - annak megfelelően ítéli meg a vezetői által hozott politikai döntéseket, hogy azok mennyire esnek egybe a többség számára fontos értékekkel. Ha a döntés irányvonala megfelel a többség értékrendjének, akkor a törvényjavaslat úgy megy át, mint orosz hekker a demokrata párt biztonsági rendszerein, ha viszont egy vezető szembehelyezkedik vele, akkor aztán jön a menetrend szerinti bojkott meg tüntetés.
Egy tankönyvszagú demokráciában persze a jó vezető nem azt figyeli folyton, merre halad a nép, csak hogy aztán az élére állhasson, hanem irányt mutat, és ha a polgártársak másfelé kóricálnak, akkor igyekszik őket visszaterelni az általa helyesnek tartott útra. Ennek eredményeképpen időről-időre akadnak olyan vezetők, akik kardinális kérdésekben az állampolgárok többsége által fontosnak tartott értékek ellenében foglalnak állást, hogy így próbálják meg formálni nemzetük kollektív gondolkodásmódját.
Nem tett mást Barack Obama sem, aki történetesen egy olyan országban szeretett volna egytől-egyig minden állampolgárt egészségbiztosításhoz juttatni, amelynek két alapértéke is totálisan ellenkezik ezzel az törekvéssel. A mélyebb megértéshez érdemes felhúznunk interkulturális szemüvegünket, és segítségül hívnunk a holland kultúrantropológus, Geert Hofstede kutatásait.
Az interkulti körökben gyakran emlegetett Hofstede bácsi ugyanis 6 különböző kérdéskör mentén vizsgálta és jellemezte az egyes kultúrákat. Ezek közül az egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy egy adott közösségben az egyén vagy a csoport számít a társadalom alapkövének. A választ kutatva Mr. H. az előbbi kategóriába tartozó országokat individualistának, míg az utóbbi csoportba esőket kollektivistának nevezte el. Vizsgálatai során ráadásul akárhogy kereste, nem talált egyetlen országot sem a földgolyón, amelyik egyénközpontúságban rávert volna az írásunk középpontjában álló Egyesült Államokra. Nem véletlenül tartja tehát magát a vicc, hogy ha össze akarsz ugrasztani egy focicsapatnyi amerikait egy fánkos doboz felett, csak annyit kell nekik mondanod, hogy már csak egy fánk maradt benne.
Egy szó mint száz, az amerikaiak az individualizmus százas skáláján 91-es értékkel bírnak. Ergo: az egyén fontosabb, mint a közösség, az én egészségem fontosabb, mint mindenki egészsége. Covfefe.
De ha mindez nem lenne elég, van még egy másik kulturális dimenzió is, ami csak tovább bonyolítja a kérdést. Hofstede ugyanis vizsgálatai során nagyon bölcsen azt is vizsgálta, hogy a közösség figyelme a társadalom leggyengébb és legelesettebb, vagy inkább legerősebb és legrátermettebb tagjai felé irányul. Előbbieket nevezte el feminin, utóbbiakat pedig maszkulin kultúráknak.
Tény, hogy névadásban nem volt jó az öreg, így hát még mielőtt bárkit kiakasztana a két kifejezés, tisztázzuk is rögtön: nem, ezeknek az elnevezéseknek semmi közük sincs a nemekhez. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy amíg egy feminin társadalomban a közösség leggyakrabban arra keresi a választ, hogy miként segíthetne a leszakadtakon és az elesetteken, addig a maszkulin kultúrákban ugyanez a kérdés úgy hangzik: hogyan érhetném utol a legerősebbeket.
Ha az USA az előbbi kategóriába tartozna, akkor az Obamacare csont nélkül osztatlan támogatásra talált volna az amerikaiak között. Tekintve viszont, hogy az Egyesült Államok legalább annyira számít feminin kultúrának, mint amennyire a magyar labdarúgó válogatott világklasszisnak, a dolog okkal osztja meg az amerikai társadalmat. Náluk ugyanis alapesetben nem az a domináns vezérelv, hogy törődjünk azokkal, akiknek nem telik biztosításra, hanem az, hogy dolgozzon mindenki olyan keményen, hogy segítség nélkül megengedhesse magának.
Akiket a számok érdekelnek, azok kedvéért álljon itt érveim ékes alátámasztásaként: az USA maszkulinitás-indexe egy 100-as skálán 62-es értéket mutat.
A dilemmát interkulturális szemüvegen keresztül tehát az okozza, hogy amíg Hofstede definícióival élve az Obamacare kollektivista és feminin, addig az amerikai társadalom jellemzően inkább individualista és maszkulin jegyeket mutat. Persze ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az előző amerikai elnök legnagyobb politikai öröksége hosszú távon biztosan halálra van ítélve, azt azonban mindenképpen, hogy az USA többségi társadalmának jelenlegi értékítélete mellett alighanem csak hosszan tartó, nagy küzdelmek árán maradhat életben.
It is true, believe me.